Bevallom, sosem akartam pszichológus lenni. Még akkor sem, amikor több száz felvételiző közül beválasztottak abba a maroknyi csapatba, amely megkezdhette az egyetemi tanulmányait az ELTE Pszichológia Szakán. Csaknem másfél évtizeden át újságíróként dolgoztam, belekóstoltam a gazdaság, a politika világába. Most már tudom, ez az élményekkel és tapasztalatokkal kikövezett kerülőút kellett ahhoz, hogy ma lelkes és kíváncsi pszichológusként hathatósan tudjam segíteni a hozzám fordulókat.
A gyakorlatias megoldásokra való törekvés és a jelenségek közötti összefüggések feltárása iránti igény e fura kettőssége megmaradt, mindmáig meghatározza a szemléletemet, amely aligha mondható szokványosnak. Jóllehet, a hagyományos pszichológiai iskolák képviselőiből kerültek ki a tanáraim, én kissé eltávolodtam a klasszikus pszichológusi mentalitástól. Nem hiszek a hosszan elnyúló, a problémákon végtelenül „rugózó” terápiákban, hiszek viszont az úgynevezett „megoldásközpontú”, célirányos, közös munkában. Az élet egyik legnagyobb értékének az időt tartom, ezért minden tudásommal és igyekezetemmel azon vagyok, hogy indokolatlanul ne raboljam mások drága idejét és a lehető leggyorsabban segítsem rávezetni a hozzám fordulókat a megoldás útjára.
Alapvetően családok egészével foglalkozom, még akkor is, ha hozzám csak egy-egy családtag jön el. Általában akkor keresnek fel a szülők és a nagyszülők, ha „probléma van a gyerekkel”, vagy azért, mert olyan életszakaszba kerül a család (költözés, válás, közösségbe kerülés, családi szerkezet megváltozása), amelyben félő, hogy „probléma lesz a gyerekkel”.
Családi krízistanácsadóként, gyermeknevelési konzultánsként és – manapság egyre gyakrabban – mediátorként segítek túljutni az átmeneti nehéz helyzeteken, miközben a közös munka eredményeként egyfajta lelki útravalót is adok a klienseimnek, legyenek nők vagy férfiak, kisgyerekek, vagy kamaszok, illetve párok, családok.
Egyre több fiatal anyuka (és néha apuka) kér tőlem segítséget, mert a kicsivel való kapcsolat, a mindennapi rutin alakulása valami miatt elakadt. Számtalan fáradt, riadt és önváddal teli édesanyával foglalkozom, átsegítve őket a manapság oly gyakori szülői krízisen.
Gyakran találkozom olyan családokkal, ahol a problémát egy kistestvér érkezése, vagy a testvér-féltékenység, illetve egy új "családtag" felbukkanása (anyuka vagy apuka új társa) okozza. Sajnos egyre jellemzőbb, hogy a szülők válása kapcsán van szükség a kritikus időszak pszichológus által való „kísérésére”, támogatására annak érdekében, hogy a gyerekek és a szülők a lehető legkisebb mértékben sérüljenek. Az a furcsa meglátásom, hogy igenis lehet jól válni! Némi tudatossággal és odafigyeléssel a legnehezebb helyzetet is meg lehet úgy oldani, hogy minden érintett elégedett legyen.
„Életed első felét a szüleid teszik tönkre, a második felét a gyerekeid” – állította Tony Parsons brit író. Nem törvényszerű, hogy így legyen – állítom én, és bebizonyítom a hozzám fordulóknak.
Köszönöm, ha megtisztel a bizalmával!
Kérdezzen, hívjon, keressen bátran!
Telefonszámom: 06-20-411-79-04
E-mail címem: szigetii@freemail.hu
Névjegy:
Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán szereztem 1996-ban általános pszichológusi diplomát. A szakdolgozatomat orvosi pszichológia témaköréből írtam. A Magyar Pszichológiai Társaság egészségpszichológiai és gyermekpszichológiai szekciójának tagja vagyok. Az elmúlt, több mint másfél évtizedben kommunikációs szakértőként, illetve azzal párhuzamosan pszichológusként dolgoztam. Pályakezdőként segíthettem a SOTE I. Gyermekklinika pszichológus csapatának, ahol az egyéni és családterápiák mellett betekintést nyerhettem a játékterápia és a gyermekrajz-elemzés módszertanába, megismerhettem azok felhasználási (mindenek előtt a diagnosztikus) lehetőségeit, amelyeket rendszeresen alkalmazok a napi gyakorlatban. Mesteremnek tekintem egykori főnökömet, Prof. Dr. Popper Pétert, akitől nemcsak a szakma alapjait tanulhattam meg, de azt a lenyűgöző szakmai filozófiát is, aminek a lényege, hogy nem akkor beteg pszichésen egy gyerek, ha a környezetében lévő konfliktusokra furcsán reagál, hanem éppen akkor, ha ezt nem teszi. Jelenleg az Eötvös Loránd Tudományegyetem Pedagógia és Pszichológia Karán, tanácsadó szakpszichológusi képzésén folytatom a tanulmányaimat, emellett Dr. Fonyó Ilona klinikai szakpszichológus által vezetett szupervíziókon (esetmegbeszélő üléseken) veszek részt.
Szigeti Ildikó